Mihelyt a kávé megszűnt vallási tevékenységekhez kötődni, a Közel-Kelet minden részén gombamód szaporodtak a kávéházak, vagy kvahveh kanehek. Alkalmi kávéméréseket is nyitottak, s vándorkereskedők kis spirituszfőzőiken melegítették az italt, hogy aztán megtöltsék a járókelők csészéit.
Ezzel egy időben az otthonokban is hasonlóan elterjedt a kávéivás. A társasági élet nem volt elképzelhető az ital nélkül. Hajvágás előtt kávét szolgáltak fel a borbélyok, üzletkötés előtt és után kávéval kínálták partnereiket a kereskedők, véletlenül összetalálkozó barátok meghívták egymást egy-egy csésze kávéra, s az ital a legszertartásosabb díszebédeken is fontos szerepet töltött be. Az Európából érkezett utazó írókat elkápráztatta a kávéfogyasztás mértéke. Egyikük ezt írta: nemcsak házaikban isznak kávét, hanem nyilvánosan is, az utcán, amikor a dolguk után járnak, néha hármas-négyes csoportokba verődve, egyik a másik után, ugyanabból a csészéből.
A kávé mind ízletesebb
A 16. század elején a teljes kávébabokat már különleges kőtálcákon pörkölték, később e tálcákat fémből készítették. A pörkölés után mintegy harminc percig főzték a babszemeket, s az így keletkezett sötét folyadékot a felhasználásig dézsákban tárolták. Az igények növekedésével a kávéfőzési eljárások is fejlődtek. A kávét frissen főzték őrölt kávéból, forró vízzel. Az íz javítására cukrot és finom fűszereket, például malabár-kardamomumot és szegfűszeget tettek a főzetbe. Annak ellenére, hogy a pörkölt kávészemek használata általános szokássá vált, a babok eltávolításával kávécseresznyéből főzött ital továbbra is nagy népszerűségnek örvendett Jemenben, ahol a kávéfák nőttek. A szultán kávéjának nevezett italt elsősorban a legmagasabb körökbe tartozók, illetve a külföldi látogatók fogyasztották, akiknek a tisztelet jeleként szolgálták fel.
Café à la sultane
A Café à la sultane elkészítési módja a következő: fogják a tökéletesen érett gyümölcsök hüvelyét, összezúzzák őket, majd belehelyezik a port a faszénparázs felett melegedő agyagedénybe, s folyamatosan kevergetik, de csak addig, amíg egy kissé színt nem vált. Közben vizet forralnak egy kávéskannában, külön-külön beleöntik mind a külső, mind a belső héjakat úgy, hogy a külső héjból körülbelül háromszor annyi legyen benne, mint a belsőből; ezután úgy főzik meg, mint a hagyományos kávét. Az így keletkezett főzet színe igencsak emlékeztet a jobbfajta angol sörökére. A héjakat egészen a felhasználásig száraz helyen kell tartani, ugyanis a legkisebb nedvesség is tönkreteszi a kávé ízét.
Kávéházi élet
A kávéházak elterjedésével párhuzamosan megindult a vetélkedés a vendégek becsalogatásáért. A kávéház-tulajdonosok nemcsak az általuk kínált ital finom ízével, a hely tisztaságával és ügyes szolgákkal, hanem a pompás környezettel és nagyszerű szórakozásokkal próbálták meghódítani a vendégeket. Zenészeket, mutatványosokat és táncosokat alkalmaztak, bábszínházi előadásokat is tartottak.
Miután a vendégsereg ráunt a ház nyújtotta szórakozásokra és a beszélgetés is kezdett megakadozni, magukat kezdték szórakoztatni. A költőket megkérték, szavaljanak műveikből, vagy ha dervis is volt a teremben, vidám szentbeszédet mondattak vele.
Népszerű volt az ostábla, a sakk és néhány kártyajáték. Majdnem biztos, hogy szerencsejátékokat is játszottak, valamint kábítószereket szedtek. A kávé népszerű lett az ópiumszívók körében, s mindig akadt kéznél két-három nargile, azaz vízipipa, hogy a vendég, miközben a kávéjára várt, kényelmesen elszívhasson egy kis hasist vagy dohányt.
Az az angol szokás, hogy a kocsmában az emberek rundokat fizetnek egymásnak, vitathatatlanul innen, a török kávéházakból ered. Ha az egyik kuncsaft meglátta, hogy valamelyik ismerőse éppen rendelni készül, csak a caba (ingyen) szót kiabálta, s a tulajdonos ilyenkor nem kért pénzt a rendelőtől. Az újonnan érkezett vendég viszont mindenkit külön-külön üdvözölt, mielőtt helyet foglalt. Ha idősebb ember érkezett, mindenki felemelkedett, hogy tiszteletteljesen üdvözölje, s szabaddá tették számára a legkényelmesebb ülőhelyet.
Szokás volt a lehető legforróbban inni a kávét, úgyhogy csak hörpintgették vagy inkább szürcsölték a kis porceláncsészékből - a csészéknek ekkoriban még nem volt fülük. A korai angol utazókat valószínűleg meghökkentette, talán taszította is e furcsa, meglehetősen egzotikus szokás. Egyikük így írt: időnként közel egy óráig hörpölgetik azt az egy csésze italt... s egyáltalán nem számít ritkának, amit a külföldi megfigyelhet: nyilvánosan szürcsölik a kávét a kávéházakban, s megvannak talán több százan is, akik egyszerre iszogatnak.
Kávéivás otthon
A 16. századi Konstantinápolyban nem létezett ház - szegény vagy gazdag, török vagy zsidó, görög vagy örmény -, ahol napjában legalább kétszer vagy inkább még többször ne ittak volna kávét, napi húsz csésze se számított ritkának. Még a legszerényebb háztartásokban is szokás lett kávéval kínálni a vendégeket, s rendkívül nagy modortalanságnak számított ezt visszautasítani. A szertartásos ünnepségeken rögtön érkezés után kávéval kínálták a vendégeket, s egészen az ünnepség végéig - akár nyolc órával később - szorgalmasan újratöltögették a csészéjét.
Bár a kávéivás a mindennapi élet részévé vált, az ital nem veszítette el varázslatos jellegét. Otthon mindig ünnepélyes külsőségek között szolgálták fel. Mindenkitől elhangzottak az ilyenkor szokásos udvarias üdvözlések, az érdeklődés a másik egészsége és családja felől, Isten dicsőítése, valamint elvégezték a japán teaszertartásokhoz hasonló körülményes rítusokat. A kávé mellé, hogy fokozzák az élvezeteket, dinnyemagot és datolyát szolgáltak fel.
A legtehetősebb háztartásokban kávészervírozókat alkalmaztak, akiknek egyedüli feladata az volt, hogy segédkezzenek a kávé készítésénél és feltálalják az italt. A fő szervírozó, a kahvegi rendelkezett a fiókos szekrénynél alighanem valamivel több funkciót ellátó, a vendég fogadására alkalmas kávézószoba mellett álló smizett felett. A kávészobát színes szőnyegekkel és párnákkal borították, és csillogó keleti kávéskannák álltak benne. A kávét nagy ünnepélyességgel szolgálták fel ezüst- vagy festett fatálcán, amely elég nagy volt ahhoz, hogy húsz porceláncsésze is elférjen rajta. Ezeket mindig félig töltötték, nemcsak azért, hogy az ital ne ömöljön ki, hanem azért is, hogy az edénykét alul a hüvelykujjal, a felső peremnél pedig két másik ujjal lehessen megfogni.
A nagyon előkelő családokban apródok vagy itcoglanok is voltak, akik a ház urának egyetlen fejmozdulatára elvették a kávét az inastól, és megnyerő ügyességgel nyújtották át a vendégnek anélkül, hogy a csésze pereméhez értek volna, megégették volna magukat vagy kilöttyintettek volna akár egy cseppet is az italból.
Lord Byron a kávéról
A 19. századi költő alábbi versében fogalmazta meg nézeteit a török kávéról:
Aztán gyümölcs s nyalánkság jött a sorba,
Végtére Mokka illatos nedűje,
Remek porcelán ibrikekben forrva,
S átlátszó, apró csészécskékbe szűrve,
Kis aranytálcán gondosan kihordva,
Hogy meg ne süsse hozzá nyúlók markát.
(Ábrányi Emil fordítása)
 | |
| Utcai vándor-kávékereskedő, Isztambul, 18. század eleje |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése