2013. szeptember 4., szerda

Arábia bora

Arábia bora

Az adeni mufti és szerzetesei példáját követve Arábia-szerte szokássá vált a kávéivás a vallásos közösségekben. S lassan kiszivárgott a szokás a vallásos környezetből. Aden polgárai az elsők között szoktak rá a kávéivásra. Mivel a mufti a mozlim jogrendszer elismert szaktekintélyének számított és feltételezhetően tudatosan nem fogyasztott volna tiltott italt, örömmel követték a példáját, s ittak maguk is az újfajta főzetből.
A kávét a mecsetben fogyasztották, ahol, miután a szerzetesek már megitták a maguk jókora adagját, az imám más jelenlevőket is megkínált az italból. Minthogy ünnepélyes keretek között, áhítatos éneklés mellett szolgálták fel, a kávéivást üdvös és jámbor cselekedetnek tekintették. Ugyanakkor mindenkinek ízlett, aki megkóstolta, és újabb adagokat kívánt, úgyhogy nem telt bele hosszú idő, és elterjedt a hír, hogy milyen nagyszerű élményben lehet része annak, aki felkeresi a mecsetet.
A vallási vezetők mindent megtettek, hogy gátat szabjanak a divatnak, de hasztalan próbálták keretek közé szorítani a kávéfogyasztást. Az imámoknak és a szerzeteseknek megengedték, hogy igyanak, de csak az éjszakai imák előtt; az orvosoknak is engedélyezték, hogy kisebb adagokban felírhatják betegeiknek. Ám amikor a szellemileg kevésbé kifinomult emberek is kezdtek éjszakánként rendszeresen fel-feltünedezni a mecsetben, az orvosok lassan már mindenfajta nyavalyára felírták a kávét, úgyhogy nem lehetett többé megszigorítani a fogyasztását.
A mecsetek kávéfogyasztói kellemesen stimulálónak találták az italt, s rájöttek, hogy a társasági életet is megélénkíti. Nem sokkal később már nyilvánosan árulták a mecsetek környékén, s az italmérések jogásznövendékek, éjszakai munkások és utazók színes tömegét vonzották magukhoz. Végül az egész város hódolt az új szokásnak a nap bármely szakában, s otthon is itták a kávét. Nem meglepő, hogy a forró, erős kávé különösen népszerűnek bizonyult ramadán idején, amikor napkelettől napnyugtáig kötelező a böjt.

A kávé térhódítása

Az újfajta ital gyorsan meghódította az Aden környéki városokat is, és nagyjából a 15. század végére Mekka (Makkah) szent városába is elért. Itt, akárcsak Adenben, a kávéivás először a mecset dervisközösségében terjedt el.
Nemsokára már a városi polgárok is rendszeresen ittak kávét, otthon, illetve az erre a célra elkülönített nyilvános helyeken. Látható élvezettel tették mindezt; ahogy egy arab történész írja: A nap minden órájában nagy sokaság gyűlt össze egy jó kis tereferére, mások sakkoztak vagy egyéb játékkal múlatták az időt, táncoltak, énekeltek, s mindenféle módon mulattatták magukat azzal az ürüggyel, hogy kávét isznak.
Minthogy Mekka volt a mozlim világ középpontja, az itteni társasági és kulturális szokásokat a többi nagyváros mozlimjai is szükségszerűen utánozták. Ezért viszonylag rövid idő múlva a kávéivás szokása már Arábia nagy részén tért hódított, elterjedt Egyiptomtól nyugatra, valamint északon, Szíriában. Később a kávézás szokása meghonosodott a mozlim hadseregekben is, melyek ekkoriban előrenyomultak Dél-Európában, Spanyolországban és Észak-Afrikában, keleten pedig India felé közeledtek. Bárhova mentek, kávét vittek magukkal.
Így vált a kávé a közel-keleti mindennapi élet szerves részévé. Az ital olyannyira szükségessé vált ahhoz, hogy a társadalom olajozottan működjön, hogy sok területen a házassági szerződések előírták: a férj engedélyezzen a feleségének annyi kávét inni, amennyit csak akar. Ha valaki nem így cselekedett, az asszonynak jogában állt válókeresetet benyújtani.

A kávé Perzsiában

A kávéivás szokása Perzsiában talán még hamarabb gyökeret vert, mint Arábiában. Állítólag perzsa katonák kergették el az etiópokat, amikor azok Jemenben próbáltak letelepedni. Nem kétséges, hogy a perzsák örömüket lelték az etiópok által ültetett kávéfák cseresznyetermésében, és saját országukba is elvitték a növényeket. Az ádeni mufti története is arra utal, hogy a 15. század közepén már ittak kávét Perzsiában.
Már igen korán szinte minden perzsa város büszkélkedhetett ízlésesen berendezett és tágas kávéházakkal a város legelőkelőbb negyedeiben. Ezeket a helyeket arról ismerték, hogy gyorsan, ügyesen és nagy tisztelettel szolgáltak ki a pincérek. A kávéházi politikai viták és csatározások általában csendesen zajlottak; úgy tűnik, a vendégeket jobban érdekelték a hedonista élvezetek. Beszélgetés, zene, tánc és mindenféle hasonló dolog zajlott a mind népszerűbb perzsa kávéházakban, úgyhogy olyan feljegyzések is ránk maradtak, amelyekben a kormányt kötelezik, szüntesse be végre az ott folyó alávaló praktikákat.
Egy angol utazó elbeszél egy történetet arról, hogyan kért fel a sah felesége diszkréten egy mullahot - jogi és egyházi ügyekben jártas szakembert -, hogy naponta látogasson el egy különösen forgalmas és népszerű kávéházba. Az volt a férfi dolga, hogy a vendégeket költészetről, történelemről és jogról szóló művelt beszélgetéssel szórakoztassa. Az óvatos mullah került mindenfajta politikai témát, úgyhogy nemigen keveredett összetűzésbe senkivel. Közkedvelt kuncsaft vált belőle.
Minthogy a módszer bevált, hamarosan más kávéházak is alkalmaztak saját mullahot, illetve történetmondókat. Ezek az újfajta szórakoztatók egy, a kávéház közepére helyezett magas széken ültek, ahonnan beszédeket tartottak, szatirikus történeteket adtak elő, miközben egy rövid pálcával játszadoztak, s gesztusaik ugyanolyanok voltak, mint a mi bűvészeinké ... itt Angliában.

A kávé és a vallásos áhítat

A mozlimok meg voltak győződve róla, hogy az ital Allah adománya, s rajongásuk iránta már-már fanatikus méreteket öltött, ahogy az alábbi dicshimnusz vagy tiráda is mutatja.
Az arabból fordított szöveg különös módon a 19. század elején jelent meg az Erdélyi Orvostudományi Lapokban; az eredeti állítólag Sheik Abdal-Kader Anaszari Dzsezeri Haubuli Mohamed fiának munkája:

Ó, kávé! Te űzöd el a magasztos gondjait: te tereled vissza a tudás útjáról eltévelyedetteket. A kávé Isten népének itala, bölcsességet szomjazó szolgáinak szíverősítője...

... Minden gond oda, midőn a pohárváltó felszolgálja neked az illatozó kelyhet. Az ital sebesen cirkulál majd az ereidben, s nem okoz semmi fájdalmat; ha kétségeid lennének, elmélkedj csak azok fiatalságán és szépségén, akik élnek vele...

... A kávé Isten népének itala; maga az egészség... Aki egyszer is látta az üdvözítő kelyhet, megvetéssel néz a boros kupára.

Dicső ital! Színed a tisztaság pecsétje, az ész is tisztaságodat hirdeti.

Igyál bátran, ne hallgass a bolondok fecsegésére, akik minden alap nélkül kárhoztatják...

A kávé Törökországban

Annak ellenére, hogy a kávéivás szokása a szomszédos Szíriában is általános lett, Törökországban viszonylag lassan terjedt el. Ám miután az Ottomán Birodalom terjeszkedni kezdett és leigázta az arab mozlimokat, a törökök vadul vetették magukat a kávéra, amit egy angol orvos Konstantinápolyban írt feljegyzése is megerősít: Amikor egy török beteg lesz, böjtöl, csak kávét iszik, és ha az se használ, végrendeletet ír, más gyógyszert ki se próbál.

Új szokások Konstantinápolyban

Egy 16. századi arab szerző szerint a két, legkorábbi konstantinápolyi kávéházat 1554-ben nyitották meg az új divatjelenségben pénzt látó szír vállalkozók. Az általuk üzemeltetett helységeket szépen bebútorozták igen csinos heverőkkel és szőnyegekkel, ezeken ülve fogadták barátaikat, akik az első időkben főként tanult emberek, lelkes sakk- és ostáblajátékosok, illetve más, efféle társasjátékok kedvelői voltak. Hamarosan más hasonlóan fényűző kávéházak is nyíltak, s alkalmanként megdöbbenést váltottak ki a jámborabb mozlimokból. A pazarul berendezett intézményekben a vendégek drága vánkosokon üldögéltek, miközben hivatásos előadóművészek történetekkel, költeményekkel, valamint énekekkel és tánccal szórakoztatták őket.
Egyre több effajta intézmény nyílt, a kávéházak ennek ellenére mindig zsúfolásig megteltek vendégekkel. A történészek máig vitatkoznak a vendégek szociológiai összetételéről: egyesek szerint a kávéházakat szinte kizárólag az alsóbb néposztályok képviselői látogatták, mások úgy vélik, a társadalom minden szintjén akadtak kávéházba járók. Mint Hattox megjegyzi The Social of the Coffehouse (A kávéházi társasági élet) című művében: Azokból az alapfelvetésből, hogy minden társadalmi osztály eljárt a kávéházba, még nem következik szükségszerűen, hogy mindegyik osztály ugyanabba a kávéházba járt.
A jogászok minden jel szerint hasznos találkozóhelynek tekintették a kávéházakat, mivel az egyik efféle intézmény állandó kuncsaftjai főként Konstantinápolyban munkát kereső vándor kádik (bírák), jogi és egyéb tudományok professzorai, valamint az egyetem befejezése előtt álló és leendő jó állásokat kívánó diákok voltak. Még a szultán palotájának főtisztje és más magas beosztású hivatalnokok is benéztek alkalmanként egy csésze kávéra.
Az angol utazók - írók, botanikusok és orvosok - azelőtt soha nem láttak kávéházat, s hosszasan írtak róluk. Henry Blunt a Voyage to the Levant (közel-keleti utazás) című művében elragadtatással meséli: A mintegy fél méter magas, matracokkal borított dobogón ülnek törökösen keresztbe tett lábbal, gyakran két-háromszázan is egyszerre, s beszélgetnek, miközben valami szegény muzsikus sétál köztük le-fel.
Sir George Sandys hangjában némi rosszallás vegyül, amikor ezt írja: Ott ülnek majdnem egész nap, és cseverésznek, miközben kis porceláncsészékből kortyolgatják a majdnem elviselhetetlenül forró, koromfekete, ízében semmi másra nem hasonlító, coffának nevezett italukat... Azt mondják, ez az ital elősegíti az emésztést és jókedvet csinál. Sok kávéház-tulajdonos gyönyörű fiatal fiúkat alkalmaz, akik kuncsaftokat hajtanak fel nekik.

Kávéivás odahaza

A törökök legalább olyan lelkesedéssel ittak kávét otthon, mint a kávéházakban. Egy francia utazó megfigyelése szerint egy konstantinápolyi család annyit költ kávéra, mint egy párizsi família borra. Sir Henry Blunt pedig egyik barátjához intézett levelében így fogalmazott: a megszámlálhatatlan kávéház ellenére az otthoni tűzhelyeken is egész nap kávé rotyog.
Blunt még tovább ment, s lelkesen dicsőítette a kávéivás sokféle gyógyító hatását: ... (a törökök) mind nagyra tartják a kávét, amiért az megszabadította őket a rossz étrend, illetve a nedves szállások okozta nyavalyáktól; minthogy reggel és este kávét isznak, nincs közöttük tüdővész, amit mindig a nedves szállás idéz elő; az idős emberek között ismeretlen a letargia, a gyerekek körében pedig az angolkór; a viselős asszonyok közül csak igen kevesen émelyegnek, s épp ők azok, akik különleges védelmet kapnak a kávétól epekő és köszvény ellen. 

Török háziszolga kávét készít

2013. szeptember 3., kedd

Az afrikai odisszea

Az afrikai odisszea

A kávépalánta valamikor i. sz. 575 és 850 között került Etiópiából Arábiába. Hogyan, az nem világos, az egyik lehetséges magyarázat szerint a magvakat afrikai törzsek tagjai juttatták el vándorlásukkal Kenyából és Etiópiából az arab félszigetre. Végül a dárdavető perzsák visszaűzték őket, de a mai Jemen területén kávéfákat hagytak maguk mögött.

Mítoszok és legendák

Egy másik változat szerint arab rabszolga-kereskedők hozták magukkal a magvakat etiópiai portyáikról; vagy, ami még valószínűbb, a szufik, a táncoló derviseiről ismert misztikus iszlám szekta tagjai vitték az első kávécserjéket északra. Ezt a klasszikus arab irodalom is hitelesíti mondván, egy szufi nagymester, Ali ben Omar al Shadili vitte a kávét Arábiába. Al Shadili egy darabig Etiópiában élt, mielőtt kolostort alapított Mokka jemeni kikötővárosban. Mivel a későbbiekben Mokka szentjeként kezdték emlegetni, alighanem azonos azzal a legendabeli Omárral, aki sivatagi száműzetése idején fedezte fel a kávébabot, noha a két történet között nincs összefüggés.
Dr. Douglas szerint Monsieur de Nointel, IV. Lajos arab követe igencsak megbízható leírást bányászott elő egy halom eredeti kéziratból. A szöveget 1587-ben egy arab írta; ez számított akkoriban a kávéhasználatról és a növény közel-keleti elterjedéséről szóló legkorábbi feljegyzésnek. A szerző elmondja, hogy miközben az adeni mufti a 15. század közepén átutazott Perzsián, észrevette, hogy némelyik honfitársa kávét iszik. A mufti betegen tért vissza Ádenbe, de eszébe jutott az ital, s úgy gondolta, hátha segít rajta. Hozatott magának belőle, s azt tapasztalta, hogy nemcsak elűzi az álmát anélkül, hogy károsító hatással lenne rá, hanem teljesen megszüntette a tompaságot és az álmosságot, s élénkebbé és vidámabbá tette a szokásosnál.
A mufti a főzet áldásos hatásait meg akarta osztani derviseivel, úgyhogy kávét itatott velük, mielőtt hozzákezdtek volna egész éjszakás imáiknak. Látta, hogy ők is teljes éberséggel és szabad lélekkel ellátták minden vallási feladatukat.
Bármilyen útvonalon és körülmények között került is a kávé északra, komoly bizonyítékok vannak rá, hogy az első, megművelt kávéfák jemeni kolostorok kertjében nőttek, s a legtöbb arab szaktekintély egyetért abban, hogy a szufi közösségnek fontos szerepe volt a kávé meghonosításában.

Az ételből ital válik

Hasonlóan a növény felfedezéséhez, illetve az Arábia felé megtett odisszeájához, arról is különböző történelmi spekulációk születtek, hogyan vált az ételből forró ital.
A korai európai felfedezők és botanikusok azt állítják, hogy az etiópok nyers kávébabot rágtak nyilvánvalóan stimuláló hatása miatt. Az érett kávécseresznyéket időnként porrá törték, összekeverték állati zsiradékkal, s a keverékből golyókat gyúrtak. A zsiradékból, koffeinből és húsfehérjékből álló, erőt adó elegy életfontosságú energiaforrásnak bizonyult, s különösen akkor vált értékessé, amikor, törzsi háborúk alkalmával, a harcosoknak minden erejükre szükségük volt. A kávécseresznyét valószínűleg érett gyümölcsként is fogyasztották, hiszen a gyümölcshús édes és koffeint tartalmaz.
A korai feljegyzések tanúsága szerint bort is készítettek az érett kávécseresznyék erjesztett levéből. Az így készült bort qahwahnak nevezték, s ez azt jelenti: ami izgatja és felébreszti a szellemet - e fogalmazást végül mind a borral, mind a kávéval kapcsolatban használni kezdték. Minthogy a bor fogyasztását Mohamed megtiltotta, a kávét Arábia bora néven kezdték emlegetni.
Lehet, hogy Arábiában a kávét ételnek is tekintették, s csak később kezdték vízzel összekeverni, hogy ital váljék belőle. Utóbbi legkorábbi változata valószínűleg úgy készült, hogy egész kávébabhüvelyeket áztattak hideg vízbe. Később a hüvelyeket szabad tűz felett megpörkölték, majd mintegy harminc percig főzték vízben, mígnem halványsárga főzetet nyertek belőlük.
Még i. sz. 1000 körül is zöld kávébabból és a héjából készült, viszonylag kezdetleges italt fogyasztottak az emberek. Valószínűleg csak a 13. században kezdték a kávébabokat megszárítani ivás előtt. Kitették őket a napra, s miután megszáradtak, hosszabb ideig is lehetett őket tárolni. Innen már csak rövid lépés vezetett odáig, hogy faszén felett meg is pörkölték a babokat.

Bun és bunchum

A kávénövény afrikai neve a bun volt, ebből lett az arab bunn, mely egyaránt vonatkozott a növényre és a bogyóra. Rhazes (i. sz. 850-922), Perzsiában élő orvosnak, Galenus és Hippokratész tanítványának orvosi enciklopédiájában bunchum néven emlegetik a kávébabot. Kétségtelenül az általa a kávénak tulajdonított gyógyerejű hatás vezetett oda, hogy több mint ezer évig gyógyszernek tekintették a növényt. Hasonló véleménye volt a kávéról Avicennának (i. sz. 980-1037), egy másik kiemelkedő mozlim orvosnak és filozófusnak.
Az italt jelentő kávé szó a török kahből ered, amely viszont az arab kahwára (vagy qahwahra) vezethető vissza.

Korai használati módszerek

Kezdetben a kávét csak vallásos ceremóniák alkalmával, illetve orvosi rendeletre fogyasztották. Miután az orvosok felismerték a kávé áldásos hatásait, mind többen kezdték javasolni a fogyasztását betegeinek. Megdöbbentő, hányféle betegség kezelésére használták a kávét: vesekő, köszvény, himlő, kanyaró és köhögés ellen. Egy, a kávéról és felhasználási módjairól írt, 17. század végi értekezés Prosper Alpinus botanikust idézi.
Az egyiptomi orvosságokról és növényekről szóló könyvében Alpinus ezt írja: Nagyszerű gyógyszer a női vérzés megakadása esetén, ennélfogva gyakran használják is az asszonyok, amikor vérük nem a kívánt sebességgel folyik... gyorsan ható és biztos gyógyszer azon asszonyok számára, akiknek éles fájdalmakat kell kiállniuk, mert nem tudnak menstruálni.
Később leírja azt is, hogyan készül a kávé: Kétféle módon készítik el ezt a főzetet: az egyik módszer szerint az említett magot héjastul főzik meg, a másik szerint azonban csak a kávébabot használják fel. A héjastul főzött kávé az erősebb.
A magvakat egy vasedénybe teszik, amelyet fedővel szorosan lezárnak. A vasedényt egy beleillesztett nyárs segítségével forgatják a tűz felett, mígnem a magvak jól megpörkölődnek; ezután porrá zúzzák őket, de csak annyit érdemes így felhasználni, amennyi a kávézóknak szükségeltetik; például adjunk egyharmad kanálnyit mindenkinek úgy, hogy a kávét egy pohár, forrásban levő vízbe tesszük, s adjunk hozzá egy kis cukrot; miután hagytuk forrni egy kis ideig, öntsük kis porcelán- vagy bármilyen más anyagból készült tálkába a poharak tartalmát, így igyuk apró kortyokban olyan forrón, ahogy csak lehet.


Az illusztráció azt mutatja, hogyan készítették az arabok kezdetben nyílt tűzön a kávét.

2013. szeptember 2., hétfő

A kávébab eredete

A kávébab eredete

Amióta sok száz évvel ezelőtt az életerős kávébab megindult vándorútján Északkelet-Afrikából Arábia irányába, többféleképpen alakította a történelmet. A vörös-tengeren való gyors átkelés lehetősége kellett ahhoz, hogy ne csupán Afrikában és a Közel-Keleten, hanem az európai kontinensen, Angliában és az amerikai földrészen is meg tudja változtatni a társadalmi, a politikai és a gazdasági életet. A kávé sokakat gazdaggá, másokat földönfutóvá tett, megolajozta az emberi kommunikáció kerekeit, serkentette a kreativitást, erőt adott a fáradtaknak, és világszerte rengeteg rajongójának lett napi szükséglete.

Mítoszok és rejtélyek

A kávé körül annyi legenda keletkezett, hogy feltalálójának nevével, a feltalálás mikéntjével és időpontjával, valamint az ital tulajdonságainak felfedezésével kapcsolatban is számos teória kering. Orvosok, jogászok, költők és filozófusok mind más és más elméletet képviseltek, s nagy elismerés járt az úgynevezett felfedezési elképzelésnek. Ennek nyomán a középkori Arábiában, majd a 17. századi Európában bőségesen tenyésztek a különböző mesék.

Száraz füge vagy fekete ital?

A történelmi hajlammal, illetve az élénk fantáziával megáldott kutatók egészen az ótestamentumi történetekig vezették vissza a kávébab históriáját, s azt állították, hogy kávébab volt az a száraz füge, melyet Abigail adott Dávidnak, illetve Boáz Ruthnak. Sokak meggyőződése volt, hogy a kávé azonos a spártaiak, vagy ahogy akkoriban nevezték őket: a lakedaimóniak fekete italával. Petrus de Valle, a neves itáliai utazó úgy vélte, a kávé a trójai háború idejéből származik, s azt állította, hogy a szőke Heléna Priamosz király udvara hölgyeinek társaságában a családjára és országára hozott szerencsétlenség miatti gyászos gondolatokat néha egy-egy csésze kávéba fojtotta. Mások úgy gondolták, hogy Homérosz Odüsszeiájában a nepenthnének nevezett varázsos szer, amelyet Helena a borba kevert s mely feledést hoz a bajra, mindenre, nem más, mint kávé.
Banesius, a késő 18. századi szerző egy tanulmányában azt a teóriát adta elő, hogy mivel gyógyhatású szer s a legtöbb gyógyszert véletlenül fedezték fel, ennek az italnak a felfedezése is hasonlóan a többi gyógyszeréhez nagyrészt a véletlen műve. Saját elméletét követve Banesius a későbbiekben előadja a táncoló kecskék jól ismert meséjét.
Egy arab vagy etióp kecskepásztor panaszkodik a közelben fekvő kolostor imámjának, hogy a nyáj hetente két vagy három alkalommal az egész éjszakát ébren tölti, mi több, furcsa ugrándozással és tánccal múlatják az éji órákat. Az imám arra a következtetésre jut, hogy az állatok minden bizonnyal ettek valamit, s az okozza a furcsa viselkedést, úgyhogy kimegy a mezőre, ahol a kecskék táncolni szoktak. Ott bokron növő bogyókat talál, s elhatározza, hogy maga is kipróbálja a hatásukat. Miután az imám forró vízben megfőzi a bogyókat s megissza az így készült főzetet, rájön, hogy képes egész éjszaka fennmaradni anélkül, hogy bármi baja esnék. A kellemes élménytől felbátorodva naponta adott főzetéből a többi szerzetesnek, mitől azok szintén ébren maradtak, és nagyobb buzgalommal tudtak részt venni az éjszakai istentiszteleteken. A főzettől továbbra is megőrizték egészségüket; így vált kelendővé e szer az egész királyság területén.
Dr. James Douglas tudós művében (Yemensis fructum Cofé ferens; avagy a kávéfa leírása és története, 1727) némi gúnnyal utasítja el Banesius történetét, mint ami túlságosan meseszerű ahhoz, hogy a legkisebb mértékben is megbízható legyen, s hozzáteszi: akik ismerik azokat a közönséges hagyományokat, különös tekintettel a keleti országokéira, pontosan tudják, mily kevéssé lehet megbízni e történet hitelességében.
A mese sok változatának egyike Sir Thomas Pope Blount műve azt beszéli el, hogyan próbálta ki az imám a szert egy másfajta állaton, egy örökké kába, nehézfejű szerzetesen. Rövid idő múlva, mondja a történet, olyan csodálatos hatással lett rá a főzet, hogy egészen megváltoztatta a vérmérsékletét: gyorsabb, elevenebb és könnyebb lett, mint az efféle marhák általában.
 
Coffea arabica - egy 1810-ben megjelent londoni botanikai magazin ábrázolása

 Botanika alapszinten

A kávébab örökzöld bokron vagy fán terem, trópusi vagy szubtrópusi környezetben. A fa finom jázminillatú virágokat hoz, gyümölcsét pedig cseresznyének nevezik. Mindegyik cseresznye belsejében, gyümölcshústól és héjtól védetten, két kávébab lapul. Minthogy egy font pörkölt kávé elkészítéséhez hozzávetőleg négyezer babra van szükség, kevés árucikk igényel ennyi gondoskodást.

A mozlim szemlélet

A mozlimoknak másik meséjük is volt, amiről Douglas azt mondta: szebb, mint Banesiusé, de legalább annyira hiteltelen. A mozlimok az állították, hogy a Gondviseléssel való különös viszonyuknak köszönhetően, valamint, hogy megerősödjenek ilyen jótékony hatású italtól, Gábriel arkangyal kapta a feladatot, hogy elfedje Mohamed próféta előtt erényeit és készítésének módozatait (a kávéét).
Egy másik legenda szerint Omár dervis arról volt híres, hogy imáival meg tudta gyógyítani a betegeket. Szülővárosából, Mokkából (Al Mukha) elűzték, s egy sivatagi barlangban húzta meg magát; már majdnem éhenhalt, amikor a közelben növő bokorról leette a bogyókat. Túl keserűnek találta a gyümölcsöket, úgyhogy megpörkölte őket, hátha így javít majd az ízükön. Az érezhetően kifinomult ízlésű (s szerszámokkal meglepően jól ellátott) férfi rájött, hogy a bogyókat főzni kell, hogy megpuhuljanak. Az illatos főzetet megitta, ami azon nyomban visszaadta életerejét, s ez az állapot több napig tartott.
Ugyanennek a mítosznak egy festői szépségű változata szerint Omár meglátott egy csodálatos tollú madarat a fa tetején, amint pompás dalt énekelt. Amikor Omár a madár felé nyúlt, csak virágokat és gyümölcsöket lelt a helyén. Megtöltötte velük a tarisznyáját, és visszatért a barlangba, hogy néhány csenevész növényből szerény vacsorát főzzön magának. Végül mégis inkább a fán talált gyümölcsből készített fűszeres ízű, aromás barna italt.
A történet végén, s ebben mindkét változat megegyezik, betegek zarándokolnak a barlanghoz Mokkából orvosi tanácsokért. Őket is megkínálja Omár a főzetből, mire a betegek elvégre legendáról van szó természetesen meg is gyógyulnak. Miután a csodás gyógyulások híre eljutott Mokkába, Omár nagy dicsőségben térhetett vissza szülőhelyére, s később ő vált a város védőszentjévé.
A sok történész által összegyűjtött hatalmas anyag ellenére nem akadt senki, aki biztosan meg tudta volna mondani, hogyan és mikor fedezték fel a kávénövényt. Eredetét tehát továbbra is legendák övezik, a valóság és a képzelet megbonthatatlan egységbe ötvöződik.

2013. szeptember 1., vasárnap

Sandra Brown: Egyetlen éjszaka

Könyvajánló
 
Sandra Brown: Egyetlen éjszaka

Sandra Brown, a romantikus regények egyik legkedveltebb írója e könyvben is szívet melengető történetet tár elénk, ezúttal egy férfi és egy nő egyetlen éjszakájáról, mely megváltoztatja mindkettőjük életét.

Brin Cassidy élete legnagyobb szabású partijára készül, melyet Abel Winn, a befolyásos tévéigazgató tiszteletére rendez. A vendégek minden pillanatban megérkezhetnek, Brin még mindig az előkészületekkel van elfoglalva, még fel sem öltözött, amikor hívatlanul váratlanul betoppan férje, a jóképű John Riley.
John eltökélt szándéka, hogy addig nem tágít, amíg választ nem kap a kérdéseire: az asszony szájából akarja hallani, miért hagyta el őt egyetlen szó nélkül. Brin is érzi, hogy magyarázattal tartozik, de a férfi időzítése rosszabb nem is lehetne.
A vendégség forgatagában, alkonyattól hajnalig beszélgetve, újra átélik megismerkedésüket - John egy népszerű reggeli műsor sztárja, Brin a producere volt -, viharos, szenvedélyes szerelmüket, boldog házasságukat. Egyetlen éjszaka alatt lehull a lepel az utolsó titokról is, kiderül, hogy kettejük számára létezik - e még közös jövő.