Az adeni mufti és szerzetesei példáját követve Arábia-szerte szokássá vált a kávéivás a vallásos közösségekben. S lassan kiszivárgott a szokás a vallásos környezetből. Aden polgárai az elsők között szoktak rá a kávéivásra. Mivel a mufti a mozlim jogrendszer elismert szaktekintélyének számított és feltételezhetően tudatosan nem fogyasztott volna tiltott italt, örömmel követték a példáját, s ittak maguk is az újfajta főzetből.
A kávét a mecsetben fogyasztották, ahol, miután a szerzetesek már megitták a maguk jókora adagját, az imám más jelenlevőket is megkínált az italból. Minthogy ünnepélyes keretek között, áhítatos éneklés mellett szolgálták fel, a kávéivást üdvös és jámbor cselekedetnek tekintették. Ugyanakkor mindenkinek ízlett, aki megkóstolta, és újabb adagokat kívánt, úgyhogy nem telt bele hosszú idő, és elterjedt a hír, hogy milyen nagyszerű élményben lehet része annak, aki felkeresi a mecsetet.
A vallási vezetők mindent megtettek, hogy gátat szabjanak a divatnak, de hasztalan próbálták keretek közé szorítani a kávéfogyasztást. Az imámoknak és a szerzeteseknek megengedték, hogy igyanak, de csak az éjszakai imák előtt; az orvosoknak is engedélyezték, hogy kisebb adagokban felírhatják betegeiknek. Ám amikor a szellemileg kevésbé kifinomult emberek is kezdtek éjszakánként rendszeresen fel-feltünedezni a mecsetben, az orvosok lassan már mindenfajta nyavalyára felírták a kávét, úgyhogy nem lehetett többé megszigorítani a fogyasztását.
A mecsetek kávéfogyasztói kellemesen stimulálónak találták az italt, s rájöttek, hogy a társasági életet is megélénkíti. Nem sokkal később már nyilvánosan árulták a mecsetek környékén, s az italmérések jogásznövendékek, éjszakai munkások és utazók színes tömegét vonzották magukhoz. Végül az egész város hódolt az új szokásnak a nap bármely szakában, s otthon is itták a kávét. Nem meglepő, hogy a forró, erős kávé különösen népszerűnek bizonyult ramadán idején, amikor napkelettől napnyugtáig kötelező a böjt.
A kávé térhódítása
Az újfajta ital gyorsan meghódította az Aden környéki városokat is, és nagyjából a 15. század végére Mekka (Makkah) szent városába is elért. Itt, akárcsak Adenben, a kávéivás először a mecset dervisközösségében terjedt el.
Nemsokára már a városi polgárok is rendszeresen ittak kávét, otthon, illetve az erre a célra elkülönített nyilvános helyeken. Látható élvezettel tették mindezt; ahogy egy arab történész írja: A nap minden órájában nagy sokaság gyűlt össze egy jó kis tereferére, mások sakkoztak vagy egyéb játékkal múlatták az időt, táncoltak, énekeltek, s mindenféle módon mulattatták magukat azzal az ürüggyel, hogy kávét isznak.
Minthogy Mekka volt a mozlim világ középpontja, az itteni társasági és kulturális szokásokat a többi nagyváros mozlimjai is szükségszerűen utánozták. Ezért viszonylag rövid idő múlva a kávéivás szokása már Arábia nagy részén tért hódított, elterjedt Egyiptomtól nyugatra, valamint északon, Szíriában. Később a kávézás szokása meghonosodott a mozlim hadseregekben is, melyek ekkoriban előrenyomultak Dél-Európában, Spanyolországban és Észak-Afrikában, keleten pedig India felé közeledtek. Bárhova mentek, kávét vittek magukkal.
Így vált a kávé a közel-keleti mindennapi élet szerves részévé. Az ital olyannyira szükségessé vált ahhoz, hogy a társadalom olajozottan működjön, hogy sok területen a házassági szerződések előírták: a férj engedélyezzen a feleségének annyi kávét inni, amennyit csak akar. Ha valaki nem így cselekedett, az asszonynak jogában állt válókeresetet benyújtani.
A kávé Perzsiában
A kávéivás szokása Perzsiában talán még hamarabb gyökeret vert, mint Arábiában. Állítólag perzsa katonák kergették el az etiópokat, amikor azok Jemenben próbáltak letelepedni. Nem kétséges, hogy a perzsák örömüket lelték az etiópok által ültetett kávéfák cseresznyetermésében, és saját országukba is elvitték a növényeket. Az ádeni mufti története is arra utal, hogy a 15. század közepén már ittak kávét Perzsiában.
Már igen korán szinte minden perzsa város büszkélkedhetett ízlésesen berendezett és tágas kávéházakkal a város legelőkelőbb negyedeiben. Ezeket a helyeket arról ismerték, hogy gyorsan, ügyesen és nagy tisztelettel szolgáltak ki a pincérek. A kávéházi politikai viták és csatározások általában csendesen zajlottak; úgy tűnik, a vendégeket jobban érdekelték a hedonista élvezetek. Beszélgetés, zene, tánc és mindenféle hasonló dolog zajlott a mind népszerűbb perzsa kávéházakban, úgyhogy olyan feljegyzések is ránk maradtak, amelyekben a kormányt kötelezik, szüntesse be végre az ott folyó alávaló praktikákat.
Egy angol utazó elbeszél egy történetet arról, hogyan kért fel a sah felesége diszkréten egy mullahot - jogi és egyházi ügyekben jártas szakembert -, hogy naponta látogasson el egy különösen forgalmas és népszerű kávéházba. Az volt a férfi dolga, hogy a vendégeket költészetről, történelemről és jogról szóló művelt beszélgetéssel szórakoztassa. Az óvatos mullah került mindenfajta politikai témát, úgyhogy nemigen keveredett összetűzésbe senkivel. Közkedvelt kuncsaft vált belőle.
Minthogy a módszer bevált, hamarosan más kávéházak is alkalmaztak saját mullahot, illetve történetmondókat. Ezek az újfajta szórakoztatók egy, a kávéház közepére helyezett magas széken ültek, ahonnan beszédeket tartottak, szatirikus történeteket adtak elő, miközben egy rövid pálcával játszadoztak, s gesztusaik ugyanolyanok voltak, mint a mi bűvészeinké ... itt Angliában.
A kávé és a vallásos áhítat
A mozlimok meg voltak győződve róla, hogy az ital Allah adománya, s rajongásuk iránta már-már fanatikus méreteket öltött, ahogy az alábbi dicshimnusz vagy tiráda is mutatja.
Az arabból fordított szöveg különös módon a 19. század elején jelent meg az Erdélyi Orvostudományi Lapokban; az eredeti állítólag Sheik Abdal-Kader Anaszari Dzsezeri Haubuli Mohamed fiának munkája:
Ó, kávé! Te űzöd el a magasztos gondjait: te tereled vissza a tudás útjáról eltévelyedetteket. A kávé Isten népének itala, bölcsességet szomjazó szolgáinak szíverősítője...
... Minden gond oda, midőn a pohárváltó felszolgálja neked az illatozó kelyhet. Az ital sebesen cirkulál majd az ereidben, s nem okoz semmi fájdalmat; ha kétségeid lennének, elmélkedj csak azok fiatalságán és szépségén, akik élnek vele...
... A kávé Isten népének itala; maga az egészség... Aki egyszer is látta az üdvözítő kelyhet, megvetéssel néz a boros kupára.
Dicső ital! Színed a tisztaság pecsétje, az ész is tisztaságodat hirdeti.
Igyál bátran, ne hallgass a bolondok fecsegésére, akik minden alap nélkül kárhoztatják...
A kávé Törökországban
Annak ellenére, hogy a kávéivás szokása a szomszédos Szíriában is általános lett, Törökországban viszonylag lassan terjedt el. Ám miután az Ottomán Birodalom terjeszkedni kezdett és leigázta az arab mozlimokat, a törökök vadul vetették magukat a kávéra, amit egy angol orvos Konstantinápolyban írt feljegyzése is megerősít: Amikor egy török beteg lesz, böjtöl, csak kávét iszik, és ha az se használ, végrendeletet ír, más gyógyszert ki se próbál.
Új szokások Konstantinápolyban
Egy 16. századi arab szerző szerint a két, legkorábbi konstantinápolyi kávéházat 1554-ben nyitották meg az új divatjelenségben pénzt látó szír vállalkozók. Az általuk üzemeltetett helységeket szépen bebútorozták igen csinos heverőkkel és szőnyegekkel, ezeken ülve fogadták barátaikat, akik az első időkben főként tanult emberek, lelkes sakk- és ostáblajátékosok, illetve más, efféle társasjátékok kedvelői voltak. Hamarosan más hasonlóan fényűző kávéházak is nyíltak, s alkalmanként megdöbbenést váltottak ki a jámborabb mozlimokból. A pazarul berendezett intézményekben a vendégek drága vánkosokon üldögéltek, miközben hivatásos előadóművészek történetekkel, költeményekkel, valamint énekekkel és tánccal szórakoztatták őket.
Egyre több effajta intézmény nyílt, a kávéházak ennek ellenére mindig zsúfolásig megteltek vendégekkel. A történészek máig vitatkoznak a vendégek szociológiai összetételéről: egyesek szerint a kávéházakat szinte kizárólag az alsóbb néposztályok képviselői látogatták, mások úgy vélik, a társadalom minden szintjén akadtak kávéházba járók. Mint Hattox megjegyzi The Social of the Coffehouse (A kávéházi társasági élet) című művében: Azokból az alapfelvetésből, hogy minden társadalmi osztály eljárt a kávéházba, még nem következik szükségszerűen, hogy mindegyik osztály ugyanabba a kávéházba járt.
A jogászok minden jel szerint hasznos találkozóhelynek tekintették a kávéházakat, mivel az egyik efféle intézmény állandó kuncsaftjai főként Konstantinápolyban munkát kereső vándor kádik (bírák), jogi és egyéb tudományok professzorai, valamint az egyetem befejezése előtt álló és leendő jó állásokat kívánó diákok voltak. Még a szultán palotájának főtisztje és más magas beosztású hivatalnokok is benéztek alkalmanként egy csésze kávéra.
Az angol utazók - írók, botanikusok és orvosok - azelőtt soha nem láttak kávéházat, s hosszasan írtak róluk. Henry Blunt a Voyage to the Levant (közel-keleti utazás) című művében elragadtatással meséli: A mintegy fél méter magas, matracokkal borított dobogón ülnek törökösen keresztbe tett lábbal, gyakran két-háromszázan is egyszerre, s beszélgetnek, miközben valami szegény muzsikus sétál köztük le-fel.
Sir George Sandys hangjában némi rosszallás vegyül, amikor ezt írja: Ott ülnek majdnem egész nap, és cseverésznek, miközben kis porceláncsészékből kortyolgatják a majdnem elviselhetetlenül forró, koromfekete, ízében semmi másra nem hasonlító, coffának nevezett italukat... Azt mondják, ez az ital elősegíti az emésztést és jókedvet csinál. Sok kávéház-tulajdonos gyönyörű fiatal fiúkat alkalmaz, akik kuncsaftokat hajtanak fel nekik.
Kávéivás odahaza
A törökök legalább olyan lelkesedéssel ittak kávét otthon, mint a kávéházakban. Egy francia utazó megfigyelése szerint egy konstantinápolyi család annyit költ kávéra, mint egy párizsi família borra. Sir Henry Blunt pedig egyik barátjához intézett levelében így fogalmazott: a megszámlálhatatlan kávéház ellenére az otthoni tűzhelyeken is egész nap kávé rotyog.
Blunt még tovább ment, s lelkesen dicsőítette a kávéivás sokféle gyógyító hatását: ... (a törökök) mind nagyra tartják a kávét, amiért az megszabadította őket a rossz étrend, illetve a nedves szállások okozta nyavalyáktól; minthogy reggel és este kávét isznak, nincs közöttük tüdővész, amit mindig a nedves szállás idéz elő; az idős emberek között ismeretlen a letargia, a gyerekek körében pedig az angolkór; a viselős asszonyok közül csak igen kevesen émelyegnek, s épp ők azok, akik különleges védelmet kapnak a kávétól epekő és köszvény ellen.
 |
| Török háziszolga kávét készít |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése