Amikor egy zártkörűnek tűnő társaság láthatóan nagyon jól szórakozik és vidáman múlatja az időt, különösen éjszaka, mások úgy érzik, ellenük szerveződik mindez. Így volt ez a 16. századi Arábiában is, amikor a politikai és a vallási vezetők nem tudtak nem tudomást venni a kávéházban zajló vidám életről. Mint Hattox írja A kávéházi társasági élet című könyvében: a nyugodt klubhangulat elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy a koffeintől élénk vendégek elmondták egymásnak a híreket, kicserélték nézeteiket, illetve megosztották egymással az állam vezetésével szembeni kifogásaikat. S ami ennél is nagyobb baj volt: most, hogy kávét már mindenütt be lehetett szerezni, sokkal kevesebben jártak el a mecsetbe.
Először Mekka szent városában hangzottak el feddő szavak: a muftikból, jogtudósokból és orvosokból álló tanács bejelentette, hogy a kávéivás nemcsak az egyházjoggal áll szemben, hanem fizikai károsodást is okoz. A vita heve jól jelzi, milyen indulatokat szabadított el a kávé s milyen nézeteltéréseket támasztottak azok között, akik adtak arra, hogy úgy tűnjön, a politikailag helyes utat követik.
A kávéivás visszaszorítása
Mekka kormányzóját felháborította néhány kávéivónak a mecsetben tanúsított magatartása, akik szabályos körülmények között hosszú éjszakai imára gyűltek egybe.
A kormányzó először azt hitte, bort isznak, amit a mozlim törvények természetesen tiltottak. De azután is, hogy meggyőződött tévedéséről, kitartott amellett, hogy a kávétól berúgtak az emberek, vagy legalábbis készek voltak a rendzavarásra, úgyhogy elhatározta: betiltja a kávéivást. Mindamellett előbb összehívott néhány szakembert, és megkérdezte a véleményüket.
A jogi szaktekintélyek azt mondták, a kávéházakban valóban némi reformra van szükség, ám azt nagyon nehéz eldönteni, vajon a kávéban eredetileg már benne található a káros anyag, vagy csupán egy, az emberi magatartást károsan befolyásoló katalizátorról van szó. Miután ilyen komoly és érzékeny pontokat érintő ügyben nem mertek állást foglalni, úgy döntöttek, az orvosokra bízzák a végső szó kimondását.
Két perzsa fivért, Mekkában praktizáló orvosokat hívtak meg döntéshozatalra; nem véletlenül, hiszen egyikük korábban már írt egy könyvet a kávéivás ellen. Az orvosi gyakorlat akkoriban a testi kedélyek tanán alapult, ennek megfelelően a fivérek kijelentették, hogy a bunn, amelyből a kávét általában készítették, hideg és száraz, vagyis ártalmas az egészségre. Egy másik orvos vitába szállt velük mondván, a bunn megperzseli és felemészti az egykedvűséget, úgyhogy nem lehetnek olyan negatív vonási, mint amilyenekkel a perzsa fivérek felruházzák.
Hosszú vita után senki sem akart kockáztatni, s úgy döntöttek, az a leghelyesebb, ha a kávét törvényen kívüli anyagnak minősítik, ahogyan azt a kormányzó mindig is akarta. Ennek következtében sokan hevesen megerősítetté, hogy a kávé valóban összezavarta érzékeiket. Az egyik férfi meggondolatlanul kijelentette, hogy amikor kávét ivott, olyan hatásokat érzett, mint borivás után. Hozzászólása nevetést fakasztott, hiszen hogy ezt megtudja, meg kellett szegnie a mozlim törvényeket. Amikor erről kérdezték, ostobán be is vallotta, hogy bort ivott, úgyhogy a megfelelő büntetést mérték rá.
Mekka muftija, foglalkozására nézve jogász, szentember, hevesen ellenezte az ötletet, de egyedül maradt az ital védelmével. A kormányzó, nem véve tudomást a mufti álláspontjáról, aláírt egy nyilatkozatot: törvényen kívül helyezte a kávéárusítást és -ivást mind nyilvános helyen, mind otthon. A kiátkozott kávébabból raktáron maradt készleteket elégették, a kávéházakat bezárták, tulajdonosaikat pedig megdobálták az összetört edények és csészék darabjaival.
A kormányzó nyilatkozatát elküldték az egyiptomi szultánnak, aki - a kormányzó megdöbbenésére - meglepődve értesült az ital kiátkozásáról, hiszen a kávét egész Kairó táplálónak és jótékony hatásúnak tartotta. Mi több, a mekkaiaknál jóval nagyobb tiszteletnek örvendő kairói jogi doktorok nem találtak semmi kivetnivalót abban, ha valaki kávét iszik. A kormányzónak alaposan megmosták a fejét, és felvilágosították, hogy kizárólag az esetleges kávéházi rendbontások megakadályozása tartozik a feladatkörébe. Az addig csak titokban zajló kávéivás ezzel megint legalitást nyert. Egy évvel később a szultán halálra ítélte a kormányzót a kávé elleni fellépése miatt; a két perzsa orvosnak ugyanez lett a sorsa.
Az iszlám jogrendszernek a kávéval kapcsolatos egyes vitás pontjairól szóló eszmecsere mind bizarrabbá és ezoterikusabbá vált. Konstantinápolyban például a vallásos zelóták hevesen érveltek amellett, hogy a pörkölés elszenesíti a kávét, ilyen alantas anyagot venni magunkhoz az asztalnál durva istenkáromlás. A mufti egyetértett ezzel, és a kávét törvényen kívül helyezte.
Szokás szerint ekkor se hatott tökéletesen a tiltás. A nép fokozatosan visszaszokott az otthoni kávéivásra, s mivel a hivatalos szervek belátták az erőszakos tiltás reménytelen voltát, kiadták az első engedélyeket a kávé kéz alatti árusítására. Végül egy kevésbé aggályoskodó mufti került hatalomra, s a kávéházak ismét kinyithattak.
Legközelebb adót vetette ki a konstantinápolyi kávéház-tulajdonosokra: a lebonyolított forgalom arányában kellett pénzösszegeket befizetniük. Annak ellenére, hogy súlyos összegekkel gazdagodott a kincstár, egy csésze kávé ára változatlanul alacsony maradt, ami világosan jelzi, milyen hatalmas mennyiséget fogyasztott a nép.
A következő években politikai és a vallási vezetők többször próbálták visszaszorítani a kávét a Közel-Kelet különböző területein. Minden ilyen esetben a szokásos kifogások hangzottak el, amire a szintén szokásos, anarchisztikus ellenállás volt a válasz. Minthogy azonban a visszaszorítási kísérletek nem voltak népszerűek a nép körében és megosztották a jogászokat, orvosokat és vallási szakembereket, sorra hamvukba holtak. Az évszázad végén már egész Közel-Keleten bevett szokás lett a kávéivás, s semmilyen tiltás nem tudta többé befolyásolni.
 | |
| A kávéivás rítusába beletartozott az őrlés, a főzés és a tálalás |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése