Miután megszűnt a kávé felhasználása pusztán gyógyászati célokra és társasági esemény lett a kávéivás, a 17. század első felében az ital meghódította Európát. Ám csak az 1650 körüli évekből bukkannak fel adatok arról, mikor, hogyan és kik árultak vagy ittak kávét.
A kávé elterjedésében nem feltétlenül a kereskedők, az arisztokrácia vagy a jómódú hivatásos utazók játszották a főszerepet. Mint azt Shapiro megállapítja A kávé története című könyvében, ez a szerep inkább azé a megszámlálhatatlan névtelen házalóé volt, akik elárasztották Európa utcáit hátukon cipelve csillogó szerszámaikat: kávéskannákat, tálcákat, csészéket, kanalakat, valamint cukrot. Ezek az emberek hirdették a gőzölgő, átható ízű kávé evangéliumát a Kelet határain túli területektől egészen a kávéivásban még tapasztalatlan Nyugatig.
Ám kezdetben az újfajta italt élesen támadta a katolikus egyház. Fanatikus papok azt állították némileg homályos logika alapján, hogy amennyiben a mozlimoknak tiltva van a borivás, s ezt maga Krisztus szentesítette, akkor a kávé nem lehet más, mint az ördög kifundálta pótszer. Végül VIII. Kelemen pápa vetett véget a vitának a 16. században: maga is megkóstolta a kávét, s igazi keresztény italnak nyilvánította. Mihelyt a pápai áldás közismertté vált, a kávét szabadon terjeszthették Európa-szerte.
Társadalmi változások és az első kávéházak
A kávé gyors és szinte világméretűnek mondható népszerűvé válást a pápai áldásnál, illetve a kaphatóságnál sokkal összetettebb okok idézték elő. Porter és Teich a Drugs and Narcotics in Historyban (Kábító- és ajzószerek a történelemben) azt sugallja, hogy az időzítés is igen nagy szerepet játszott ebben. A 17. és a 19. század közötti időszak alapvetően társadalmi, kulturális és intellektuális változásokat hozott. A kávé egyszerűen jó időben érkezett; az emberek azért szoktak rá, mert felkészültek a fogadására.
Először is sürgető igény jelentkezett arra, hogy valamiféle szűkös keretein kívül, az emberek újfajta találkahelyekre vágytak, mivel az arisztokrácia udvari kulturális élete leáldozóban volt.
Másodszor, az említett időszak a haladó eszmék korszaka: ekkor ment végbe a felvilágosodás Franciaországban, később pedig a liberális risorgimento Olaszországban. Visszatekintve erre a felvilágosult időszakra, a rendkívüli mértékben megnövekedett rabszolgamunka a brazíliai és a holland kelet-indiai kávéültetvényeken kellemetlen párhuzamos jelenségnek tűnik. Ám a nyilvános találkák, a szónoklatok, a gyűléseken hozott határozatok és az egyéb agitációs masinéria nem volt része a kultúrának. A kávéházak lettek azok az intézmények, ahol a közvélemény hangot kaphatott.
Harmadszor, e változásokkal párhuzamosan mind több kritika érte a bort és sört káros hatásai miatt. A kávé tűnt a tökéletes alternatívának, mivel nem okozott ittasságot a társasági életben.
Európában, Törökországhoz hasonlóan, a társadalom minden rétege képviselve volt a kávéházak vendégkörében: szellemi dolgozók keveredtek politikusokkal, kereskedők alkotóművészekkel és közemberekkel. A társadalmi viszonyok új formái alakultak ki. A kereskedők olyan helyet kerestek a sörházak helyett, ahol továbbra is lebonyolíthatják üzleteiket, s hasonló cél vezérelte az új típusú pénzembereket és biztosítási szakembereket is. A kávéházban az elkülönülten dolgozó írók és művészek kapcsolatot tarthattak egymással és a világgal.
Amikor az első kávéházak kinyitottak, még nem léteztek olyan kommunikációs és információs szolgáltatások, mint az újság, a telefon, a telefonkönyv vagy a várostérkép. Ezért a kávéház tulajdonosa vagy főpincére változatos szerepkört látott el, s ezzel számos igényt elégített ki: egyszerre volt társadalmi döntőbíró, diplomata, házasságszerző és üzenetvivő. Ahogy a magyar származású George Mikes írja a Coffe House of Europe-ban (Európa kávéházai): a főpincérrel megosztotta az ember a titkait; ő akkor is ismerte azokat, ha nem akarták vele megosztani őket; pénzt adott kölcsön és hazudott a vendég után szaglászó állhatatos hitelezőknek; átvette a vendégnek szóló leveleket, különösen azokat, amelyek inkább ne kerüljenek a feleség szeme elé. Azt nem tudta mindenki, hogy az ember hol lakik, de azt igen, melyik kávéházba jár.
Adóztatás és illeték
Az adóéhes kormányok pontosan tudták, milyen hatalmas bevétel származik a tömegfogyasztásból, úgyhogy - szakítva a korábbi tiltó politikával - adóztatással próbálták meg serkenteni a keresletet.
Az angol kormány 1663-ban gyorsan engedélyezte a kávéházak működését, és fogyasztási adót vetett ki a kávéárusításra. Ám a kávémérés így is viszonylag jó üzlet maradt az alkoholárusításhoz képest. Az angol kávéházakba rengeteg munkás is átjárt a kocsmákból, ami legalábbis kezdetben, kedvére volt a feleségeknek és a kormánynak is, egyedül a sörfőzdéknek nem. A kormány látva, hogy a további adók megfordítanák ezt az irányt, progresszíven csökkentették az illetéket: mindegyik újabb rendelkezés számottevő fogyasztásemelkedéshez vezetett.
Ezzel teljesen ellenkező módon Poroszország uralkodója, Nagy Frigyes az árpatermesztők és a sörfőzdék védelmében a munkásosztályt eltiltotta a kávézástól, s ragaszkodott hozzá, hogy térjenek vissza a söriváshoz.
 |
| Kávékereskedő, Párizs M. Engelbrecht illusztrációja 1735 körül |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése